Táboroztunk…
Mint minden évben, így idén is a református hittanra járó gyerekek körében a legnagyobb érdeklődéssel és izgalommal várt esemény a hittanos tábor volt. Akadt olyan gyerek, aki az utolsó hittanórák mindegyikén kiszámoltatta velem, hogy hányat kell még a táborig aludni… Nehezen teltek a napok, de egyszer csak elérkezett július 22-e, az indulás napja. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy végeláthatatlan kocsisor indult el templomunk elől, hiszen összesen 32 kocsi szállította a tábor résztvevőit: a 49 gyereket és a 8 felnőttet, no meg a rengeteg csomagot, felszerelést, szükséges holmikat. Úti célunk a Zemplén egyik eldugott kis falvacskája, a festői szépségű Újhuta volt. Ez a kis falu mindenkit megragadott a maga egyszerű szépségével, jó levegőjével és nyugalmával. A gyerekeket persze kevésbé érdekelte a nyugalom, ők inkább azt élvezték, hogy végre itt vagyunk, hogy lehet – és van kivel – játszani, focizni, csocsózni, beszélgetni. Még a legkisebbeken sem lehetett érezni sem megilletődöttséget, sem szorongást, kezdettől fogva vidám és felszabadult volt a hangulat. Persze olyan is volt, amikor már nem bántuk volna, mi felnőttek, ha ez a vidámság és felszabadultság végre alábbhagy egy kissé (mondjuk úgy a hajnali órákban), de a táborok már csak ilyenek: első éjszaka nehezen megy az alvás.
Mint minden táborunk, az idei is két fő pillérre épült: a lelki élet gyakorlására és az élményszerzésre. A lelki élet elmélyítésére idén Jónás könyve szolgáltatta az Igei útmutatást, melyet 5 részre feldolgozva beszéltünk, énekeltünk, barkácsoltunk át a gyerekekkel. Mindebben nagy segítségünkre volt a Titus Hitéleti Alapítvány „Különleges küldetés” című kiadványa. A történet nem volt teljesen ismeretlen a gyerekek többségének, mégis most először sikerült kellő mennyiségű időt és figyelmet fordítani erre a különleges történetre. S ha mindebből csak annyi megragadt bennük, hogy „Jónás nem szeretnék lenni…” már előrébb jutottunk picit…
Ami az élményeket illeti, abból az idén is bőven jutott a hittanos táborban. Az első egész napunkon – hétfőn – a regéci várba kirándultunk. Mivel Regéc Újhuta szomszédos települése, úgy gondoltuk, gyalogosan tesszük meg az utat. Felmérve azonban a távolságot – ami kb. 10 km volt – gyorsan módosítottunk: úgy döntöttünk, hogy odafelé busszal megyünk, és csak visszafelé gyalogolunk. Aztán mérlegeltük a gyerekek (és a saját) tűrőképességét is, és az látszott a legjobb megoldásnak, ha visszafelé is busszal jövünk. Még így is megmaradt az a távolság, amit a hegy lábától a hegytetőn lévő várromig kellett megtenni, és ez is alaposan próbára tette túrázáshoz nem szokott izmainkat. A kilátás a várból persze pazar volt (no meg a várbüfében való jégkrémezés is), de így is volt olyan gyerek, aki a végén azt mondta: „Hálát adok Istennek, hogy lehozott erről a hegyről!” A legboldogabb talán mégis Béla bácsi volt, aki kihasználva a helyzetet, hogy Magyar Zolikának a tábor előtt egy nappal megsérült a lába, és így nem tudott gyalogolni, kocsival fuvarozta fel Zolikát a várhoz, megjegyezve, hogy „egy életre hálás leszek Magyar Zolikának, hogy nem kellett gyalogolnom!”
Kedden olyan program következett, ami biztos sikert arat mindig a gyerekek körében: bobozás a Sátoraljaújhelyi Kalandparkban. Aki volt már bobozni, az azért várta ezt a napot, aki még nem, az pedig azért, hogy mi a csoda lehet az a bob. Hát az valóban egy csoda, mert még a legfélénkebb gyerek is hamar levetkőzte félelmét, és boldogan száguldozott lefelé a bobpályán. Az előre megvásárolt 100 jegy hamar elfogyott, s amikor 2 nap múlva (csütörtökön), a rossz időjárás miatt nem tudtunk strandra menni, nem volt kérdés, hogy ismét bobozni kell menjünk, de ekkor már kapásból 200 jegyet vettünk… Megunhatatlan élményt jelent ez a gyerekeknek, de még a felnőtteknek is, mert még a mamák (a szakács nénik, akik főztek ránk) is kipróbálták, és nagyon élvezték.
Szerdán kultúrprogram volt soron: egy igazi református hagyományokkal rendelkező városba, Sárospatakra kirándultunk. Először meglátogattuk a híres pataki kerámiát gyártó műhelyt, ahol a gyártás folyamatát a nyers agyagtól egészen a késztermékek csomagolásáig végigkísérhettük. Igazi kuriózumnak számított, hogy az egyik égető kemencét a szemünk láttára nyitották ki, és húzták elő belőle a több száz fokon kiégetett szebbnél szebb agyagedényeket. Az üzemlátogatás végén mindenki kapott egy kis emléket, amit a gyerekek többsége az édesanyjának hozott haza nagy-nagy szeretettel. Ezután megtekintettük a Sárospataki Református Kollégiumot, annak könyvtárát és múzeumát, majd magát a református templomot is. Itt a kissé hosszúra nyúlt templomtörténeti beszámoló alatt a kellemes hűvösben megpihentünk (majdnem el is aludtak néhányan), majd elsétáltunk a várba, ahol azonban már csak arra futotta a gyerekek erejéből, hogy a játszóteret birtokba vegyék (de arra bőven futotta). Ezek voltak az előre eltervezett programjaink. Voltak persze előre nem tervezett (nem tervezhető) dolgok is, melyek időnként próbára tették a felnőttek tűrőképességét, de ezek a bűnbocsánat kategóriájába tartoznak.
Tapasztalatként az idei hittanos táborból az vonható le leginkább, hogy ennyi gyerekkel (és felnőttel) legközelebb 2 tábort kell szervezni. 50 gyerekből lehet két csapatot csinálni, s akkor jobban oda tudunk figyelni az egyes korosztályok életkori sajátosságaiból fakadó igényeire, jellemzőire. Igazából ezzel már nem is 2, hanem 3 tábora lenne a gyülekezetnek, hiszen az idén külön került megrendezésre az ifjúsági tábor, ahol 20 református konfirmált fiatalunk táborozott Balatonfenyvesen. Köszönet érte Arany Tímea lelkipásztornak! Természetesen köszönet illeti az újhutai tábor munkatársait is, akik nélkül nem jöhetett volna létre mindez: Hamvasné Nagy Annamáriának a gyerekek körében végzett szeretetteljes, odaadó munkáját, Tóth Andrásné, Sütő Lajosné, Tóth Miklósné, Pallóné Szurkos Szilvia és Farkas Józsefné testvéreinknek pedig a sok finomságot köszönjük, mellyel testi tápláltatásunkról gondoskodtak. Végül, de nem utolsósorban – hanem inkább elsősorban és mindenekfölött – köszönet a Mindenható Istennek, aki nemcsak megsegített és megőrzött minket ezen a héten, de megadta a számbeli növekedést is, s azt a reménységet, hogy jövőre talán már 3 táborról számolhatunk be! Legyen hát egyedül Övé a dicsőség mindenért!
Katonáné Farkas Ibolya
lelkipásztor