Beküldve:

CSIHA KÁLMÁN: AZÉRT IMÁDKOZOM

CSIHA KÁLMÁN: AZÉRT IMÁDKOZOM

Uram, azért imádkozom:
Ha megnő majd a gyermekem
S kézen fogva a templomba
Többé már nem vezethetem:

 

Harangjaink hívó szavára

Magától jöjjön templomodba,
S felnőtt szívét, én Istenem
Ne zárja el tőled soha.

Uram, azért imádkozom:
Ha felnő majd a gyermekem
S az élet majd elsodorja
És többé nem lehet velem,

Ha majd egyszer szól a harang
S temetésre zendül szava
S fáradt asszony-hívásodra
Elindulok hozzád, haza.

Míg búcsúztat a két harang
S ő ott könnyez a síromon:
Érezze meg, hogy akkor is
Ő érette imádkozom.

Beküldve:

BERZSENYI DÁNIEL: FOHÁSZKODÁS

BERZSENYI DÁNIEL: FOHÁSZKODÁS

 

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.

Beküldve:

ÚJÉVI TŰNŐDÉS

ÚJÉVI TŰNŐDÉS
(Bácsi Sándor)

A jelen: Perc a múlt s jövő Határán:
Rovásnyi jel életünk vonalán.
A múlt: Tanulság. Elfutó időnket
Hogy pazaroltuk. Áldást mégis osztott
A hozzánk is lehajló kegyelem.

A Jövő? Nyílt tér, nagyszerű kihívás:
– Annyit érsz, amit másokért teszel,
Annyira jutsz, amennyit a hited bír
Szárnyalni, amennyi erőt veszel
A küzdelemhez az örök forrásból. –

Vagy talán… Ahogy a bölcs Prédikátor
Rezignáltan előnkbe adta rég:
Ha számba vesszük gyorsan tűnő létünk,
Jórészt törődés, az öröm kevés,
Olyan semmiség volt, amit tehettünk.

Kezünk nyomát majd őrzik a kövek még
Egy ideig. Talán a szívek is.
Szívünk melegét, kezünk simítását,
Egy jól megformált és igaz szavunk,
S önzetlen tettünk e kalmár világban.

A jövő is múlttá lesz nemsokára,
És újra megmérjük megtett utunk:
Földre hajlik tán éltünk ívelése,
Vagy a jövendő reményére nézve
Híven tesszük, mit ránk bízott Urunk.